Nem véletlen, hogy mára az elszigetelten, kapcsolatok nélkül, egyedül és/vagy magányosan élő emberek száma egyre drámaibb méreteket ölt és a magány egyre nagyobb társadalmi problémává válik.  A KSH népszámlálások alapján 2001-ben az egyedülálló férfiak száma közel 348 ezer, 2011-ben már 508 ezer fő, míg a nők esetében ugyanez 666 ezer és 809 ezer fő volt. Eszerint 2011-ben 1,3 millió egyszemélyes - létfenntartási költségeit egyedül viselő - háztartást regisztráltak, azaz minden hetedik személy egyedül élt az országban.

Az elmúlt években az egyedülállók száma különösen a 30-59 évesek körében nőtt meg. A 30-39 éves egyedülállók főleg nagyvárosokban élnek, iskolázottabbak, aktívak és jellemzően férfiak.

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_16_2011.pdf

A magány, mint „káros és drága” probléma több aspektusból is vizsgálható, a magányos ember több területen (gazdasági, szociális és egészségügyi) is súlyos következményekkel jár. A magányossággal szorosan összefüggő jelenség az egyedüllét, a kirekesztettség (szegénység) vagy éppen a testi-lelki egészség.

Nemzetközi vizsgálatok sora bizonyítja, hogy a személyes kapcsolatok a hosszú élet egyik legfontosabb előrejelzői. Amikor az egyén nincsen egyedül,  törődnek vele, és fontosnak tartják Őt, akkor ez társadalmi-gazdasági státusztól, különféle egészségügyi kockázati tényezőktől, egészségmagatartástól, az egészségügyi szolgáltatások használatától és személyiségjellemzőktől függetlenül is csökkenti az elhalálozások számát. (Albert-Dávid 2016, Horváth-Szabó és Dávid 2013). 2014-ben a Guardian hasábjain jelent meg: a magány a korai halálozás szempontjából nagyobb rizikó faktort jelent, mint napi 15 szál cigaretta, vagy a túlsúly. És nem véletlen az sem, hogy az öngyilkosság, depresszió, paranoia, illetve a balesetek előfordulása is gyakoribb személyes (baráti, társ) kapcsolatok híján.

„Látszólag tehát az ember még soha nem volt magányosabb, mint manapság. Azonban, ha sajnálni kell őt bármiért is, akkor biztosan nem az egyedüllét miatt kell, hanem sokkal inkább azért, mert sosem lehet igazán egyedül. Ez azonban csak látszólagos paradoxon. Nincs ellentmondás a pszichikai magányosság és a fizikai egyedüllét között. Valóban sehol sem lehet kifejezettebben, fájdalmasabban megtapasztalni a magányosságot, mint a tömegben, a nyüzsgő sokaság közepette.” (Ignace Lepp 2002: 11)

A néma pestis – célpont a fiatalok

Egy 2010-es angol felmérés szerint a magányosság – döbbenetes módon – leginkább a fiatalok körében pusztít.  Úgy tűnik az egyre elterjedtebb kommunikációs eszközök nem hogy nem segítik valós személyes kapcsolatok létrejöttét illetve megerősítését, hanem épp ellenkezőleg gátolják azokat.

Magyarországon 2011-ben a 15-29 évesek 6,1 %-a volt egyedülálló. Ez a szám alatta marad az európai átlagnak, ami 8,9 %. A fiatal egyszemélyes háztartások aránya Budapesten a legmagasabb az országos átlag több, mint kétszerese (14,2 %). Ugyan a magyar fiatalok kisebb aránya él egyedül (a különbség elsősorban a rosszabb gazdasági körülményeknek köszönhető.) a néma pestis, a társas elszigetelődés sajnos körükben is tetten érhető. Még frissebb adatok híján (a 2016-os Ifjúság kutatás eredményei még nem publikusak) 2008 és 2012 között a 15-29 évesek között majdnem duplájára (13-ról 24 %-ra) nőtt azoknak a fiataloknak az aránya, akik baráti kört, és társaságot nélkülözve, a szabadidejüket otthon, egyedül töltik el.

Mit tegyünk, hogy ne érezzük magunkat magányosnak?

Akár fiatalon, akár idősen a magány ellen a legjobb orvosság, ha a mégoly biztonságot nyújtó négy fal közül kilépve mi magunk nyitunk a többiek felé. Az első lépések - akár egyéni, akár település szinten –megtételéhez álljon itt 7 tipp:

  1. Kezdjünk valami új dologba! Járjunk nyitott szemmel, szűkebb szomszédságunkban, tágabb környezetünkben biztos találunk valami hasznos tevékenységet! Tájékozódjunk településünk kiadványaiból is!
  2. Beszéljünk valakinek az érzéseinkről. Akivel beszélünk, nem feltétlenül kell, hogy jól vagy egyáltalán ismerjen bennünket. Merjük elmondani valakinek, hogy mit érzünk!
  3. Rövid, de hatásos gyógymód: önkénteskedjünk! Keressük meg, hogy környezetünkben hol és kinek tudunk segíteni. Előfordulhat, hogy sokan még nálunk is több segítségre, támaszra szorulnak!
  4. Keressünk /hívjunk fel egy régi ismerőst! Hallgassuk meg őket! Néha 10 perc is elég egy-egy beszélgetésre.

A település irányítói, vezetői számára fontos teendők:

  1. Azonosítsuk be a legveszélyeztetettebbek csoportját a magányosság szempontjából: például a hátrányos helyzetűek, a kirekesztettek, az alacsony jövedelemből élők, az egyedül álló nyugdíjasok, látássérültek (gyengén látók?) vagy épp a mozgásukban akadályozottak.
  2.  Készítsünk helyi/település szintű beavatkozási tervet!
  3. Mérjük /gyűjtsük össze a működőképes jó gyakorlatokat!